Irodalomtudomány

A kötet a szerző utóbbi években született értekező prózai írásait (irodalmi tárgyú esszéit, kritikáit, alkalmi szövegeit) gyűjti egybe. A könyv kísérleteket és ajánlatokat ad közre: első részében klasszikus és jelenkori költők, írók, gondolkodók életművéhez közelítő esszék szerepelnek; ezt követően bírálatok sorakoznak – kortárs verseskönyvekről, magyar és világirodalmi prózakötetekről, a szórakoztató irodalom néhány fontos darabjáról, értekező prózai, illetve spirituális jellegű kiadványokról, végül két drámai alkotásról...

A kötet írásai időben és tárgyukat tekintve egyaránt széles spektrumot fognak át. Az 1910-es évektől a második világháborúig terjedő időszak szerzőit vizsgálva különböző, egymással ellentétbe állítható fogalmak (irodalmi modernség és tradicionalizmus, archaizáló és modern költői szerepek, progresszió és konzervatív érzület, filológia és „lényegszemlélet”) kapcsolatára irányul a figyelem.

Jelen kötet központi témája mind a drámatörténetben, mind a színházi előadásban izgalmas kérdést állít előtérbe. A hiány, csonkítás, kihúzás, elhallgatás érinti a drámák esetében a szöveg megrövidítését, aminek lehetnek gyakorlati okai (az előadás hossza), de épp így szerepet játszhat benne a cenzúra, vagy a rendezői koncepció. A színpadi hiányhoz sorolható például a néma szereplők jelenléte (a megszólalás hiánya) vagy a testcsonkítás színrevitelének megoldásai...

A közvélekedés szerint a vészkorszak és a holokauszt eseményeiről a háború után sokáig nem beszéltek, egyáltalán nem vagy csak alig jelentek meg irodalmi és történetírói munkák e témáról, és csupán az 1970-es évektől (de még inkább a rendszerváltás után) vált nyilvánossá e problémakör...

József Attilával az utóbbi fél évszázadban tengernyi dolog történt. Kiszabadult a kommunista költő kalitkájából. Megpróbálták átlényegíteni "istenes költővé" - no meg komolyan nem vehető "őrült poétává". Kísérletet tettek, hogy leválasszák a legfontosabb szellemi műhelyéről, a Szép Szó folyóiratról és szerkesztőtárs barátairól, legfőképp Fejtő Ferencről. Aztán a hivatalos oktatáspolitika a saját irodalmi kánonjának peremére szorította....

Vizsgálatunk előterében a szerzőnek a versformálást meghatározó kritikai nyelvszemlélete áll. Az a korábbi felismerése, hogy a nyelv van benne legalul, most együtt jár a szavak (a szavaink) jelentésvesztésének észlelésével, és a nyelv világot leképező, valamint kommunikációs szerepének a szövegformálás új lehetőségeinek kutatására serkentő válságával.

A könyv, amelyet az olvasó a kezében tart, a pécsi irodalmi műveltség történetét beszéli el a kezdetektől a huszadik századig. A fejezetek rendjét a történeti kronológia mellett a város szellemiségét meghatározó, kultúrateremtő intézmények kialakulása és működése határozza meg. A 11. században megalapított püspökség, a középkori egyetem, a 18. században létrehozott könyvtár, majd a polgári korszakban megszülető sajtó és színház alkotja azt az öt intézményből álló struktúrát – erre utal a könyv címe –, amely a Pécsett megszületett, illetve a várossal kapcsolatos szövegek szellemi hátterét és gyakorlati feltételeit alkotja...

Nyerges András esszéiről: Kiválóan megírt, izgalmas, szellemes szövegek, nagyon aktuálisak és akkora tudás, áttekintő képesség és kutatómunka van mögöttük, hogy le a kalappal! Nyergest a tények izgatják, az adatokhoz ragaszkodik, mindahhoz, ami régi szövegekből kiolvasható. Amit művel, az nem történettudomány, de hát sebaj...

"Mindig azokról a magyar írókról írtam, akikkel kapcsolatban különösen igatott valami, leginkább a politikai-ideológiai körülményekhez igazodó, vagy azokkal szembeszegülő magatartásuk. A legvaskosabb és engem személy szerint legjobban ingerlő hazugságok is éppen ezzel kapcsolatosak. „Hőseim” koronként változó recepcióját úgy fogtam fel mint tükröt, és az ebben látható képből próbáltam kideríteni – mit is? Többnyire azt, amiről vagy hallgatni szokás, vagy elmismásolni a tényeket, egyszóval mellébeszélni, én pedig irtózom a csontig lerágott közhelyektől..."

A társadalomtudományok területén bekövetkezett „fordulatok” között a téri vagy topográfiai fordulat ösztönző hatást gyakorolt a kultúratudományokra és a színháztudományra is. A fordulat ezeken a területeken módszertani és fogalmi változásokat eredményezett. A jelen kötetben szereplő tanulmányok – egyebek mellett – a színházi/színpadi tér elméleti kérdéseivel, a statikus és dinamikus terek történeti és kortárs sajátosságaival foglalkoznak.

Színház és politika kapcsolatának közös mozzanatai között a nyilvánosság, a teatralitás, a performativitás játsszák a legfontosabb szerepet. A színházi politika egyfelől az intézmény, illetve az alkotó pozícióját, vízióját, értékrendjét és gyakorlatát jelöli, másfelől a hatalmi berendezkedésnek a színházzal szembeni magatartását.

2015-ben ünnepeltük Thienemann Tivadar születésének 125. évfordulóját és emlékeztünk meg halálának 30. évfordulójáról. A jelen kötet ehhez a kettős évfordulóhoz kapcsolódik. Az itt közölt tanulmányok, tisztelegve a tudós nagyhatású munkássága előtt, és szorosan illeszkedve szellemi örökségének Pécsett folyó ápolásába, többféle szempontból elemzik Thienemann életművét. Az évfordulóra készült írások a humántudományok mai eredményeit és felismeréseit játékba hozva vizsgálják Thienemann hosszú, termékeny alkotói korszakának kiemelkedő műveit, belehelyezve azokat a korabeli szaktudományi és történelmi kontextusba.